Ló beszéd

seva: LÓBESZÉD

Desmond Morris után szabadon…

A LÓ

Önteltség nélküli nemes jellem,

Irigység nélküli barátság

Hiúság nélküli szépség

Szolgálatra kész, mégsem szolga

(Ronald Duncan)

„A kutya az ember legjobb barátja, de a ló volt az, akivel civilizációt hoztunk létre.”

Mielőtt a lovat háziasítottuk – kb. időszámításunk előtt 3000 körül – az ember helyhez kötött volt. Ha mennie kellett, saját lábát használta, ami jóval lassabb és fárasztóbb volt. A földeken a nehézkesebb ökrökkel dolgozott az ember, és a csatákban is saját erejére támaszkodott. A lovat sokáig csak húsáért vadászta, az amerikai kontinensen pedig mind egy szálig ki is pusztította. Oda csak az Amerikát felfedező spanyolok vittek újra lovakat, akik közül sokan elszabadultak és sokáig szabadon éltek. Ők a musztángok.

De a háziasítás sem kifejezetten az ember érdeme. A lovak egy változáson, mutáción mentek keresztül, aminek következtében – szerencsés módon – pont az a kromoszómájuk változott, ami vadságukat okozta. A mai napig minden ló azonos számú kromoszómával rendelkezik, kivéve a przewalski nevű vadlovat, amelyet nem is lehet háziasítani (ő nem esett át azon a bizonyos mutáción).

A történelem során az ember a lovat először leigázta, kihasználta, majd félredobta. A lovak csak manapság érezhetik jó magukat a bőrükben. De vajon miért tűrte a ló, hogy évezredeken keresztül megüljék, sarkantyúzzák, leigázzák, kihasználják? A válasz a természetéből ered.

A ló társas lény, természetes környezetében kis ménesekben él, ahol nagyon fontos az együttműködés de a versengés is. A ragaszkodásuk pedig olyan erős, hogy könnyen alakítható emberhez fűződő kötelékké. Ezen kívül kíváncsiságuknak és játékosságuknak köszönhetően könnyen tanulnak és legtöbbször élvezik is feladatukat.

És az embert miért nyűgözte le a ló úgy mint más állat soha?

Megcsodálhatjuk a hattyú szépségét, irigyelhetjük a jaguár gyorsaságát vagy hálásak lehetünk a disznó szolgálataiért, de egyik iránt sem gyúl az emberben olyan érzés mint a ló iránt, akiben benne van a hattyú szépsége, a jaguár gyorsasága és a disznó hasznossága.

Ezen kívül jellemzi még: nemesség és szolgálat, vadság és kecsesség, játékosság és megbízhatóság. Desmond Morris szerint „szolgai alázattal páros úri büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná…A ló titka bizony, hogy az igát is húzza meg előkelő is. Ebben a varázsa.”

Miután megszelídítettük a lovat, óriásit fordított sorsunkon, egyetlen tulajdonságával: gyors lábával. A földeken a lassú nehézkes ökröket lovakra cserélték. Hatalmasra növekedett az ember mozgékonysága eleinte lóháton, majd lovas kocsival. A civilizáció hihetetlen mértékben növekedett: addig elképzelhetetlen távolságokra jutottak el a kereskedők, a vallás és a hadsereg. Az egész földet benépesített a ló segítségével az ember.

Amikor az ember felül a ló hátára, csodálja iramodása báját, gyorsaságát, és mintegy egybeolvadva vele egyetlen győzedelmesen szárnyaló kentaurrá válik. Ez a lenyűgöző érzés az, amiért az ember csodával adózik a lovaknak, s némiképp irigyli is őket, hiszen az ember bár „futó faj”, mégsem képes ilyen gyorsaságra, lendületre.

De a ló nem csak gyorsaság és szépség, mivel beszélni nem tud, testével kommunikál, jelez társainak, s az embernek is. De ki az az ember aki megérti őket? Ez a kis írás talán segít abban, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Vizsgáljuk meg a lovat töviről hegyire!

A ló FÜLE sosincs nyugton. Olyan mint az égboltot kémlelő radar, folyton forog, mindig az érdeklődése, a hang irányába fordítja. Ez egy védekező reakció részükről, hiszen a veszélyt így hamar felfedezhetik és eliramodhatnak. Ahogy a kedve, érdeklődése változik, úgy változik füle állása is, amelyet jelzésként olvasnak társai. A ló füle elég nagy – pl. az antilophoz vagy a zebrához képest nagyobb -, így jól látható, könnyen értelmezhetik társai is a különböző jelzéseit.

Ha a helyzet nyugalmas füle lazán fölszegül, rése előre kifelé áll, vagyis a hangokat elölről és oldalról fogja be. Mindaddig így tarja nyugalomban, amíg valami nem kelti fel az érdeklődését.

Ha egy hang aggodalomra ad okot, fejével vagy akár teljes testével a hang irányába fordul és fülét arra merevíti, azaz hegyezi. A fülhegyezés éber, figyelő, érdeklődő lóra utal. Találkozás alkalmával is mindig hegyezi a fülét, azaz részével mereven társa felé fordítja.

A repülő fül a hegyezés ellentéte. Amikor a ló nem éber, nem figyel, nem érdeklődő akkor fülei vízszintesen lebegnek, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, aki nem érdeklődik senki és semmi iránt.

A konya fül a vízszintes alá száll. Ilyenkor a ló vagy nagyon álmos, vagy fájlalja valamijét. De jelentheti azt is, hogy egy társadalmi rangért folyó küzdelemben alulmaradt, és nem akar harcolni, csak békét, nyugalmat szeretne és hogy hagyják őt békén. Ilyenkor nem örül az ember társaságának sem.

Ha vízszintes helyzetben áll a fül, alapvetően alázatot jelent. Az irányba fordulás pedig mindig a figyelem jele. Amikor a ló vízszintes helyzetbe állítja a fülét, majd hátra fordítja hátán ülő lovasa felé, alázatos figyelemre számíthatunk tőle. Néha ez a félelem jele is, hiszen számíthat akár sarkantyúra vagy pálcára. De a kancának is konyít a füle a csődörre, ha kedve volna felvenni, hiszen vonzódik hozzá de fél tőle. Ebből a füljelzésből tudja a csődör, hogy nem kell rúgástól tartania.

Ha a ló megriad, a fül fölszegül, meredt lesz, majd billeg, forog. Ilyenkor könnyen megbokrosodik, hiszen a rémületét fejezi ki ez a fülmozgás.

A dühös ló árnyképén nem látunk fület, mert annyira fejéhez lapítja, hogy szinte eltűnik. A támadás és egyben védekezés jele a sunyi fül. Ez egyben figyelmeztetés is. A ló védi fülét a támadás előtt, de sokszor nem jutnak el a támadásig, mert a másik fél inkább meghátrál. Az ember talán azért is tudja uralni a lovat, mert az emberi fül mindig a fejhez lapul, azaz folyton sunyít. Szegény ló meg nem értéi, bármit csinál, nem tehet semmit megbékélésünkre, bármilyen alázatos soha nem hegyezzük a fülünket találkozáskor.

Az egészséges ló füle mindig mozog. Ha csak a fül-beszédet megértjük, máris hatalmas lépést tettünk, hogy a lovak világát megértsük.

Az ő HALLÁSUK egyébként sokkal jobb a mienknél. Fülkagylójuk mozgatásával könnyebben befogják az érkező jeleket, élesebben hallanak. A földrengések olyan csekély geofizikai rezgéseket bocsájtanak ki, amelyeket a ló hallási tartományának alsó fokán még éppen érzékel. Ezért is válik izgatottá, hangossá ha ezeket a rezgéseket meghallja, ezzel is jelezve: földrengés közeledik.

A zajos környezetet nem szeretik. Első reakciójuk a fülük lapítása olyan mint amikor az ember befogja a fülét az erős hangok ellen. Ami az ember számára kellemetlen hangzavar, az a lovaknak fülsiketítő lárma. Sokáig ilyen környezetben nem maradhat nyugodt egy ló.

Azok a lovak, amelyek felvonulásokon vesznek részt, vagy rendőrlovak sok, türelmes, kitartó munka után viselik csak el a hangzavart, de a fülük állása azért árulkodik arról, hogy bár nem futnak ki a világból, szívesen megtennék.

A hangoknak más fontos szerepe is van a lovak életében. Bár ők beszélni nem tudnak, képesek egyszerű, rövid parancsokat megérteni, megjegyezni és a szerint cselekedni. Sok ember azt hiszik, hogy lovának csak rúgással vagy szárhúzással adhat parancsot, pedig egy betanított „hó!” vagy „gyí!” mindenféle fizikai kontaktus nélkül ösztönzi a lovat. A lóval való beszéd során mindig törekedjünk arra, hogy érthetőek és következetesek legyünk, na meg persze türelmesek.

A ló HANGJA füléhez hasonlóan jelzi kedélyállapotát. Nem beszél, csak jelez. A ló tud horkantani, nyihogni, röhögni, prüszkölni és nyeríteni.

Akkor horkant ha kíváncsisága és félelme találkozik. Érdeklődése ébred valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne. Horkantáskor a ló gyorsan és erősen kifújja a levegőt az orrán, miközben a szája csukva van. Mindez a másodperc töredékéig hallatszik csupán. E mellett emeli fejét és farkát miközben egész teste megfeszülten az érdeklődés irányába fordul.

A horkantás fordítása lehetne az, hogy: „Lappangó veszedelem!”. A horkantást 50 méteren belül lehet csak hallani, így ezt a figyelmeztető hangot csak a társak hallják, a veszélyt jelképező viszont nem.

A nyihogás védekező jel, vagy tiltakozás. Fordíthatnánk úgy is, hogy „Ne kötekedj velem!”, vagy „Gyere ide, menj innét!”. A csődör és a kanca is így üdvözli egymást. Nyihogáskor a száj zárt, csupán a sarka nyílik meg. Általában 1-2 másodpercig tart, hangereje változó, de akár 100 méterre is elhallatszik.

Mély hangú, gurgulázó és lüktető hang a röhögés. A nyihogásnál is halkabb, 30 méteres hallótávolságú jelzés, amely lehet üdvözlés, udvarlás vagy anyai szó.

A barátság érzéséből fakad az üdvözlő röhögés, ami egy megismert társnak, gazdának vagy a finom falatnak szólnak. Azt is szokták mondani, hogy „megröhögi az abrakot”. Valahogy így fordíthatnánk, hogy „Hello, de jó, hogy látlak! Gyere ide!”

A csődör is így köszönti a kancát. Ez az udvarló röhögés bólogatással és orrtágulással párosul. Minden csődörnek más a röhögése, más az üteme, ezért a kancák könnyen felismerik az udvarlót. Emberi mása ez lehetne ennek a röhögésnek: „Szia gyönyörűm! Gyere csak ide!”

A kanca is röhög, csak ő a csikójának. Akkor teszi ezt, ha közelebb akarja tudni magzatát. Az anyai röhögés jelentése is az, hogy „Gyere közelebb kicsikém!”. A csikók erre a hangra engedelmesen követik anyjukat.

A nyerítés egy összetett lóhang. Nyihogással kezdődik és röhögésbe torkollik. Ez a leghosszabb és egyben leghangosabb lóhang, hiszen elhallatszik akár 1 km-re is.

Akkor nyerít egy ló, ha elválasztják társaitól, vagy amikor megpillantja társait a távolban. Ilyenkor valahogy így beszélgetnek: „Én vagyok itt! Te vagy az?”, és erre szokott érkezni a válasz: „Én vagyok hát! Hallak jól!”. A nyerítés is egyedi, más a hangja egy csődörnek vagy egy kancának. A nyerítő ló nem rémül vagy ideges, csupán hírre éhes.

Ha a ló fél vagy dühös, akkor prüszköl. Olyan ez mintha magasabb hangfekvésben tüsszögnének. Fordításként valami káromkodást lehet ideképzelni. Amikor tüsszögnek, nem jelent mást, minthogy megtisztítják az orrjáratukat, minden különösebb jelentés nélkül.

A fúvás horkantáshoz hasonló levegőkifújás orrcimparebegés és hang lüktetése nélkül. Jelentése hasonlít a horkantáshoz, csak a feszültség hiányzik belőle. „Mi ez?” kérdi a ló, vagy máskor csak kedélyállapotát fejezi ki vele, mint pl. „Szép az élet!” vagy „Végre vége a munkának és jön a pihenés!”

A lóhangok széles skálájába tartozik még a mordulás, nyögés, csaffogás. Ezeknek szinte emberhez hasonló jelentést párosíthatunk. A ló mordul ha valami nem tetszik neki, vagy nem úgy történik, mint ahogy azt megszokta. Akkor nyög ha fárasztó valami vagy van amelyik dolga végzése közben ad ilyen hangot. A csaffogás csikószokás. Később részletesen kitárgyaljuk jelentését.

A LÓ FARKA a feszültségmérője. Minél fentebb van, annál feszültebb, éberebb, tettre készebb. Ha lógatja azt jelzi, hogy fáradt, álmos, fáj valamije vagy fél.

Mozgás közben ha a ló gyorsul – izmai megfeszülnek, s ezért – emelkedik a farka, amikor lassít, akkor kókad. Innen az ősi szópár: fölkerekedik-elül. A ló fejlődése során már jelként is emeli a farkát.

A csikók ha játékosan közelednek egyik társukhoz, emelik farkukat, s mert akkor az még rövid, vissza is kunkorodik. Azt is mondhatná, hogy „Kerekedjünk fel játszani!”.

Amikor a csődör és a kanca találkozik, izgalmukban mindketten emelik farkukat, sőt a kanca még oldalra is fordítja biztatásul.

Ha egy ló fél, akkor behúzza a farkát a lába közé, mint mikor a kutya behúzza fülét-farkát. Annyit jelent, hogy „Fáradt vagyok, gyenge vagyok, itt sem vagyok!”.

A farok csapkodása vagy körzése a bosszantó legyekre vezethető vissza. Akkor csapkod a farkával, ha bosszús és elege van valamiből. Ilyenkor jobb résen lenni, mert egy esetleges rúgás lehet a következő lépés. Persze olyan is van, amikor tényleg a legyeket kergeti el magáról és konkrétan a legyekre bosszús.

A ló NYAKA hosszú, izmos és hajlékony. A nyak mozgása szintén a kedélyállapotát jelzi és ennek kialakulása is a legyeknek köszönhető.

A ló feje körül lebzselő bogarak miatt szenved a ló, s ezért gyakran tesz röpke ingerült mozdulatokat, hogy megszabaduljon tőlük. Ilyen mozdulatot tesz akkor is, ha ember vagy lótársa bosszantja, ingerültségét úgy fejezi ki mintha bogarak bosszantanák, de valójában a problémától próbál megszabadulni. Olyan ez mint amikor az ember ösztönösen a fejét vakarja bosszúságában.

Ha meg is döfköd a ló, azaz fejével meglök kissé nyitott szájjal, számíthatunk haragos harapásra: „Vigyázz! Megharaplak!” Akkor viszont, ha csak bököd, azaz zárt szájjal lökdös a szájával érdeklődés jele. Mondhatja ilyenkor, hogy „Hát velem mi lesz?” vagy „Van még valami finomság a zsebedben?” Ilyenkor figyelmet kér a ló.

A nyakcsavargatás sem jelent jót, nyugtalanságot feltételez. Fordíthatnánk úgy, hogy „Legszívesebben kiszaladnék a világból, csak el innen!”.

Az istállóban tartott lovak unalmukban rossz szokásokat vesznek fel. Ilyen pl. a szitálás. Köröznek a fejükkel szédítően. Ez a mozgás arra utal, hogy a ló környezete ingerszegény. Vadon élő ló ilyet sose tesz.

A ló TESTTARTÁSA is sokat elárul. Ha ideges, feszült, akkor megnő, mint ahogy a macska is borzolja a szőrét és ettől nagyobb lesz. A ló izmai ilyenkor megfeszülnek, emeli fejét-farkát és mintha lábujjhegyen állna, egészen megnő. Ha kedélyállapota változik, megnyugszik, fokozatosan zsugorodik. Ezen kívül beszédes testi jelek még a megakasztás, taszigálás és a far mutatása.

A parancsoló állat megakasztja vetélytársát, azaz útjába áll. Olyan mintha azt mondaná: „Itt én vagyok az Úr! Ha nem így gondolod, vedd fel a kesztyűt!” Ha a vetélytárs nem akar behódolni, s felveszi a kesztyűt, összecsapás következik. De gyakoribb az, hogy jámborul egy helyben áll vagy kikerüli, ezzel is jelezve behódolását.

A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A kihívó testével taszigálja a másikat. Ez már kicsit durvább kötözködés, olyan mintha azt mondaná:”Itt én vagyok az Úr! Na gyere! Behúzok egyet ha nem kotródsz az utamból!”

A far mutatása védekező jel. Amikor megpördül és farát ellenfelének fordítja, egy burkolt fenyegetés, ami annyit jelent, hogy Ne bosszants, mert megrúglak!”.

A ló LÁBÁVAL is kedve változását jelzi. Ilyen jel a kapálás, kaparás, lábemelés. Eredetileg a ló akkor kapál, kapar, dobog a lábával, ha vizsgálja a földet elég szilárd-e alatta, vagy keresi a táplálékot.

Amikor kapar, de nem talál táplálékot, akkor szíve vinné tovább. Ezt is jelenti a kapálás, „Menjünk már, mire várunk!” Ha a ló előtt van étel, sosem kapál, esetleg csak kotorja az ételt (de olyan ez mint amikor mi is válogatunk az elénk tett tálban).

Amikor két ló szemből összecsap, két hátsó lábukra állnak miközben első lábaikkal hadakoznak. Ehhez hasonló, szelídebb jel az amikor első lábát emeli a ló. Olyan fenyegetés ez, mint amikor az ember az öklét rázza.

A hátsó láb emelése védekezőbb fenyegetés. Azt jelzi, hogy rúgás következik, ha nem marad abba a macera. A kanca is gyakran ráemeli lábát zaklató csikójára, vagy lópucolás közben a lóápolóra aki kényes helyen pucolja.

A lovak dobogással és toporzékolással is kifejezik ha nincsenek rózsás kedvükben.

A dobogás a hátsó láb többszöri emelése-lerakása amely kopogó hangot ad. A kanca dobog, ha csikója bosszantja.

A toporzékolás az első láb hasonló mozgása. A lovuk toporzékol, ha olyan útra nyergeljük, amelynek nem szívesen vág neki.

A dobogás és a toporzékolás együtt „diszkrét tiltakozást” fejez ki.

A LÓ POFÁJA is beszédes lehet. Néhány ló képes grimaszolni is, mások meg amolyan fapofák. Pont mint az emberek. Csikókorban grimaszolnak először.

A csikó kitártja a száját, sarkát hátraszorítja, kimutatja a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor még a fogai is összecsattannak. Ennek a fogcsattogtatásnak a neve csaffogás, s jelentése „Kiscsikó vagyok, nem bántok senkit! Legyetek olyan kedvesek és ti se bántsatok engem!” Ezt a jelzést minden felnőtt ló érti és nem is bántják a csikót.

Ezzel ellentétben amikor a ló állkapcsa feszülten nyitott és fogai mind kilátszanak, fenyegetést jelent, harapás várható. Ez inkább felnőtt lovakra jellemző.

A zárt száj  egyébként feszültség, aggodalom, félelem, fájdalom jele is leht. Kevésbé feszült, mint a csattogtatás.

A laza száj békesség vagy fáradtság jele. Ha a ló álmos alsó ajka lebiggyed, kifordul. Az öreg lovak szája alapból is lebiggyedő.

Ha a lónak valamije fáj vagy álmos, a szemét behunyja. Ha tart valamitől vagy megretten, akkor tágra nyitja. Dühös, megriadt vagy akár az érdeklődően hátratekintő ló szeme fehérjét látni lehet.

A ló ORRÁT épp oly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, ha izgatott vagy indulatos. Tágul az orrlyuka, akár a miénk.

A mén nemző kedvében, de néha a kanca is hágó pofát vág. Amikor ismeretlen vagy izgalmas szagot szimatol, felsodorja felső ajkát annyira, hogy foga és ínye is kilátszik, fejét messzire előrenyújtja és nagy igyekezettel szimatol. Ilyenkor a ló nagyot lélegzik, majd felső ajkát úgy sodorja fel, hogy orrnyílásait befedi vele. Így a szagot benntartja az orrjárataiban és keringteti, amíg azt az emlékezetébe vési.

A ló orra egyébként egy bonyodalmas és csavaros csatornarendszer, amely kiterítve befedné a lovat. Így már érthető miért is olyan jó a szaglásuk. A mén például akár kilométeres távolságból megérzi a sárló kanca illatát, de ugyanúgy kiszimatolják azt is, hogy merre találnak vizet.

Az orron keresztül történik a személyazonosítás. Amikor két ló elsőízben találkozik orrt orrhoz tartva megállnak egymással szemben, s akkor az egyik belefúj a mások orrlyukába, mint egy névjegykártyát elolvassa, elraktározza a másik ló, majd viszonozza a fúvást. Amikor mindketten „bemutatkoztak”, kiderül, hogy barát vagy ellenség akivel szemben állnak.

A kanca szagolgatja csikóját már a születése pillanatától folyamatosan, mert ahogy az növekedik változik a szaga, s így követni tudja a változásokat.

A szagoktól függetlenül ízek tekintetében úgy érzékelnek mint az emberek. Ismerik az édeset és sósat, a keserűt és savanyút. Abban különböznek tőlünk, hogy a lovak a keserűt részesítik előnyben.

A ló SZEME óriási. Méretét tekintve a legnagyobb a földön. Az emberi szemnél pont kétszer nagyobb, de az elefánt vagy a cet szeménél is nagyobb. Nagyságán kívül különleges, hogy beépült szemébe egy különleges szövet, amely a ragyogást visszaveri, ezért homályban vagy sötétben jobban lát, mint az ember. Hasonlóan a macskákhoz ha sötétben rávilágítunk egy lóra, világít a szeme.

A ló ősi ösztöne a menekülés. Ahhoz hogy megvédje magát a jó látás nélkülözhetetlen. Látóköre igen széles, hiszen a fej két oldalán elhelyezkedő nagy szemei a látókör 360 fokából 340-et betekint, csupán közvetlenül maga elé és mögé nem lát (hiszen feje és teste eltakarja a kilátást). Ezért is fontos, hogy a lovat ezekből a szögekből (elölről és hátulról) ne közelítsük, mert könnyen megriad, ha egy láthatatlan kéz nyúl felé, vagy a semmiből lép elő egy ember. Amikor szemből simogatunk egy lovat nem azért fordítja el a fejét mert nem kedves minket, hanem mert nem szeretne látni.

A ló síkban látja a világot, nincs mélységérzete, csak ha egyenesen előre tekint egy keskeny sávban lát három dimenzióban. Maga előtt két méterre nem lát, ezért van a, hogy ugratáskor kicsit elfordítja a fejét, hogy ne vakon ugorja meg az akadályt.

Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Teljes bizonyossággal most sem állítható, hogy nem, de kísérletek alapján valószínűsíthető, hogy van színlátásuk, csak a mienknél jóval gyengébb. Legjobban a sárgára, a zöldre és a kékre érzékeny, a vörös egyáltalán nem zavarja, mert talán szürkének látja.

A ló különleges összetételű szemét úgy használja, hogy a távolabbra akar látni magasabbra emeli fejét, ha közeli dolgot akar fókuszálni akkor pedig lefelé.

A mély ALVÁS nem a ló kiváltsága. Mivel prédafaj, nem engedheti meg magának a hosszú nyugodt éjszakákat. A macskával ellentétben, aki 16 órát alszik, a ló jó ha 4 órát szundikálhat. A ló leginkább ébren pihen, alvása felületes, sok néhány perces szundikálásból áll. Legtöbbször állva alszik. Ezt azért tudja megtenni, mert nincs szüksége egyensúlyozásra, egy bizonyos helyzetben úgy állnak a csontjai, mintha két csövet egymásba csúsztatnánk és lecsavaroznánk. Pihenéskor pont olyan mint az asztal négy lábbal. Ha esetleg az egyik hátsó lábát pihenteti akkor sem dől el.

A lovak egy nap két óránál többen nem haverésznek. Amikor lefekszenek vérkeringésük, légzésük nehezebb, saját testüket nyomják. Felálláskor jobban elfáradnak mint egy kiadós vágta után.

Természetes környezetében, vadon élő ló a nap 24 órájából 16 órát TÁPLÁLKOZIK. Lassan és válogatósan eszik. Mindig meg kell gondolnia mit nyel le, mert amit lenyelt az csak hátul jöhet ki, ugyanis a lovak nem tudnak hányni. Így érthető, ha válogat, hiszen egy mérgező növény leszakítása akár az életébe is kerülhet.

Ezen kívül kedveli a változatosságot is. Legfőbb tápláléka a fű, kedvence a lucerna, de eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót, akár csonthéjasokat vagy vízinövényeket is. Ha a föld kopár, kikaparja a gyökereket. Ha elfogy a fű, elkezdi enni a fák és bokrok leveleit, s utána a kérget.

A ló csipeget, rág, nyel és emészt apránként. Folyamatosan táplálkoznia kell mert kicsi gyomra hamar kiürül és éhes lesz.

Az istállózott lovakat az ember legtöbbször saját szokásaihoz alakítja, azaz a napi háromszori etetést szoktatja meg. A folyamatos szegényes táplálék helyett háromszor magas tápértékű takarmányt kapnak a lovak, ezért nem csoda, hogy a fennmaradó evés nélkül töltött időt megpróbálják kitölteni valami rossz szokással, pl. karórágással, szitálással.

A szénaháló ha nem magasra van felkötve nagyon hasznos találmány, hiszen órákba telik a lónak míg a hálóból kicsalogatja a szénát, s így közel hozzuk természetes táplálkozási szokásához. Magasra azért nem ajánlatos tenni a takarmányt, mert a ló fentről levegőt és port nyelhet, egyébként is a földről szeret enni.

Vannak abraktakarmányok, mint pl. a zab, kukorica, amiből ha sokat kap a ló könnyen bekólikázik. Bélcsavarodása lesz és ha nem veszi észre időben az ember akár egy nap alatt belepusztulhat. A frissen kaszált lucerna magas tápértéke miatt hasonlóan veszélyes takarmány.

A LÓ TÁRSADALMA. A lovak társas lények. Az emberhez hasonlóan nehezen viselik a magányt és a bezártságot. Az ember mégis gyakran megfosztja a lovat szabadságától.

Ahhoz hogy teljesen megérthessük mi motiválja a lovat bizonyos cselekedeteiben, mikor mit miért csinál, meg kell ismernünk hogy viselkedik természetes környezetében, az ember nélkül, vadon, szabadon.

A lovak természetes környezetükben ménesekben élnek. Ezek a csapatok lehetnek ketten vagy akár huszonketten, de átlagosan hét fősek a ménesek. A legelterjedtebb összetétele a mén kancáival és azok csikói. A ló tehát háremben él. A mén más csődört nem enged kancái közelébe, méncsikóit is maximum két éves korukig tűri meg, majd elkergeti őket. Kancacsikói – mivel figyelmet apjuktól nem kapnak – maguktól hagyják el a ménest és keresnek más „családot”.

Akadnak olyan rövidebb ideig összetartó ménesek, amelyekben csak csődörök vagy csak kancák vannak, esetleg vegyesen is, hiszen a családokból kivált lovak magányosan nem tudnak meglenni.

Egy átlagos ménes vezére nem a mén. A mén sokkal inkább védelmező és sereghajtó. Fáradhatatlanul tereli kancáit, szervezi életüket. Az irány pedig, hogy merre tartson a ménes gyakran a csikók érdeklődésén múlik, hiszen ha egy csikó felfedezni indul, anyja követi, s a mén pedig hozzátereli a csapat többi tagját.

Ha betolakodóval találkoznak, legfőképp a mén az aki megvédi a ménest, megharcol az ellenféllel. Ha másik csődör próbálkozik, kemény küzdelemre lehet számítani, akár véres ütközetre is. Ha kanca próbál a méneshez csatlakozni, gyakran a kancák kergetik el féltékenységből, de előfordul hogy a mén zavarja el, mert így is túl sok „asszony” van. Az apamént egyes esetekben segíthetik kancái is a betolakodó elkergetésében, de erre csak ritkán kerül sor.

Ha a harc során egy másik csődör az erősebb, az apaménnek szégyen-szemre el kell hagynia a ménest és máshol otthont találnia.

A ménesekben egyébként hierarchikus rend uralkodik, ami viszont nincs kőbe vésve, akár naponta is megváltozhat. A ranglétra felső fokán a mén kedvenc kancája áll, s őt követi a többi különböző sorrendben. A kancák csikói a kanca jelenlétében egyenrangúnak számítanak. Ha nincs jelen az anya, akkor a csikóknak jobban kell magukra figyelniük. Rengeteg a fölé-mellé-rendelt viszony.

A lovaknál a legfontosabb kötődés a barátság. De erősek az anya-csikó és az azonos nemű testvérek kötődése is. Ezek a barátságok és kötődések mindaddig fenntarthatók, amíg nem változik a helyzet kedvezőtlenebbé. Hiszen ha fogy az élelem, az anya arrébb kergeti a csikóját.

Barátságukat egyébként kölcsönös ápolgatással fejezik ki. A csikót születése után anyja tetőtől talpig végignyalja, majd továbbiakban is folyamatosan tisztogatja bundáját. A serdülő csikó megőrzi ennek a bensőséges érzésnek az emlékét, a tisztogatás fokozatosan kölcsönös csinosítássá alakul.

A ménes azon tagjai csinosítják egymást, amelyeket a barátság fűz össze. Amikor két idegen ló találkozik, megszimatolják egymást, majd úgy közelednek egymáshoz, hogy egymás sörényét rágcsálhassák. Utána folytatódik ez a szerető majszolás a nyak felé, a váll irányába, a hátra, végül a hátcsíkra. Ezeket a helyette a ló magának baráti segítség nélkül bajosan tudná csak takarítani.

A ló ha nincs barátja hempergéssel vagy dörgölőzéssel tudja csak ezeket a helyeket megvakargatni. Ezért aztán érthető, hogy miért is alakulhat ki bensőséges viszony a ló és lovasa között ha lovaglás előtt ezeken a helyeken jól megvakargatja, megtisztítja. Ne lepődjünk meg azonban azon se, ha egy ilyen tisztogatás során a ló puszta barátságból viszonozza kedvességünket és elkezd minket is rágcsálni.

A lovak leggyakrabban tavasszal szőrváltáskor és nyáron a nagy melegben tisztogatják egymást. Általában pár perces csinosításokról beszélhetünk, de ha nagyon belejönnek, akár fél órát is vakargathatják egymást.

De nem csak tisztogatják, legyezik is egymást. Előfordul, hogy úgy állnak egymás mellett, hogy egymás fejét-nyakát csapkodják így elkergetve azt élősködőket. Olyan is van, hogy nagy hidegben vagy melegben egymáshoz közel állva védekeznek az időjárási viszontagságok ellen.

Párzás idején a csődör és a kanca is csinosítja egymást még mielőtt komolyabbra fordulna a helyzet. A kancák egyébként márciustól szeptemberig három hetente sárlanak. Ilyenkor megfigyelhető, hogy sokkal gyakrabban vizelnek.

A kanca ha már túl van a párzáson és a csikó úton van, a vemhesség vége fel nyugtalanná válik. Ősi ösztön nála, hogy nyugalmat, rejtekhelyet keres ahol esendőségében nem érheti támadás. Általában úgy intézi a csikója születését, hogy az éj leple alatt, sötétben, magányosan történhessen, hiszen számára ez a biztonságos. A ménesben élő kanca ilyenkor eltávolodik a  családjától. Általában víz közeli vagy nádas-ingoványos területet keres szülőhelyként, ami azzal is magyarázható, hogy ilyenkor megnő a vízszükséglete.

Mivel a kanca képes lassítani vagy siettetni a szülés napját, a vemhesség ideje 336-392 nap közöttire tehető. Ha egy ménesben több vemhes kanca van, gyakran pár óra eltolódással születnek meg a csikók sorban.

A csikó születése előtt a kanca folyamatosan hasára tekintget, kapál, izzad, elcsöppen a teje. Hol lefekszik, hol felkel, majd a vége felé közeledve lefekszik és elkezdődik a vajúdás. A születés mindössze néhány percig tart, a csikó elszakítja a burkot miközben kifelé jön, így mintha vízi csúszdán pottyanna a világba.

A kanca ilyenkor először megszagolgatja, hágó pofát vágva emlékezetébe vési csikója szagát, majd elkezdi végignyalni. Eközben ha a csikó lábra áll már el is szakítja a köldökzsinórt. A csikó azonnal lát, kinyitja a szemét és ösztönösen felállva az anyatejet keresi. Ingatag lába hamar biztos járásúvá változik, s szépen fokozatosan az összes érzékszerve elkezd működni. A csikó viharosan fejlődik, egy napos korában – fogai nem lévén a rágáson kívül – mindent tud amit egy nagy ló: lép, üget, vágtázik, úszik, nyerít, szopik, vakarózik, hempereg.

A csikó első hónapjában igen kíváncsi és játékos. Környezetéből annyit ismer meg, amennyit anyja engedi. Kibújnak első fogai, amivel rögtön anyját utánozva elkezd füvet csipegetni, persze csak kiegészítésképp az anyatej mellé. Gyomra még pici, ezért sokszor pici tejet szopik, majd ahogy növekszik egyre ritkábban jár vissza, egészen addig ameddig anyja hagyja.

Pár hónaposan még ideje felét alvással, fekvéssel tölti, majd féléves korára egy órából csupán 5 percet tölt fekvéssel.

Ahogy növekszik, egyre több időt tölt legeléssel, pár hónaposan a nappali órák negyedét, fél évesen pedig már több mint a felét táplálkozással tölti. A fennmaradó szabadidejét többnyire pajtásai társaságában tölti, ahol játékosan gyakorolhatja a verekedést, ágaskodást, menekülést. A méncsikók játékosabbak, a kancacsikók inkább egymás ápolásával foglalkoznak.

Az anyák még saját csemetéjükkel sem szívesen játszanak, nemhogy máséval. Ha türelmük fogytán saját csikóját is elkergeti a bosszús kanca. A mének viszont hihetetlen türelemmel viselik a csikók zaklatását, akár azt, hogy ráugráljanak, fülüket, farkukat rágcsálják.

A csikók élete két éves korukig felhőtlen, aztán előbb a csődörök, majd a kancacsikók számíthatnak arra, hogy el kell hagyniuk a ménest és más méneshez csatlakozni.

A lovak háromévesen már ivarérettek, de öt éves korukig csikónak nevezzük őket. A telivérek 20 évig élnek, a félvérek 25, a pónik akár 30 évig is. De akadnak kivételek, pl. a Haflingi 40 évesen még vígan húzza a könnyű lovaskocsit, de egy sokat futott versenylovat már 10 évesen is eltemethetünk.

A világrekorder lovat Old Billy-nek hívták, aki 62 évet élt, s életében bárkákat vontatott a csatornán. A legöregebb póniló 54 évesen, Franciaországban, a rekordot tartó versenyló pedig 42 évesen Ausztráliában hunyt el.

A ló korát valahogy úgy határozhatnánk meg, hogy a ló 10 éves koráig négyszeres emberi kornak felel meg (pl. 5 éves ló = 20 éves ember), utána ötévenként tíz évvel többnek, valahogy így:

A ló korát egyébként a fogaiból lehet biztonsággal megállapítani, azok kopásának mértéke árulkodik éveinek számáról. A lovaknak összesen 40 foguk van. Elöl 6-6 metszőfoggal és 2-2 szemfoggal tépik le a füvet, utána következik a hézag, majd 12-12 rágófoggal (zápfoggal) őrlik meg az ételt. Mielőtt szétrágnák a hézagban pihen a letépett fű, illetve ide teszi az ember a zablát is. A bölcs arabok azt is tartják, hogy az isten nem véletlenül teremtette ilyennek a lovat: a hátát erősnek, hogy ülhessünk rajta, a szügyét izmosnak, hogy húzza az igát, a szájában pedig helyet csinált a zablának.

Az ész osztásakor viszont különösen bánt a jóisten a lóval. Habár a mondás azt tartja, hogy a „lónak több esze van mint az embernek, mert a ló sosem fogad emberre, az ember viszont gyakran rossz lóra tesz”, mégis furcsa az ő észjárásuk. Azt pedig, hogy miért ilyen, megint a vadon élő lovak viselkedéséből, szokásaiból tudhatjuk meg.

A vadonban prédafajként élő ló nem engedheti meg magának hogy hibázzon, mert könnyen az életébe kerülhet. Éppen ezért ha valami kellemetlen, rossz éri mélyen bevési tudatába és azt akár egy életen át elraktározza. Előfordulhat, hogy csikókorában egy bizonyos bokor mögül kiugrott egy kutya mondjuk ami megugatta és ettől nagyon megijedt. Még felnőtt korában is ha a bokor mellett elhalad, biztos hogy feszülten figyelni fogja, vagy jó messzire elkerüli. Ezért is kell figyelmesnek lennünk ha terepen lovagolva ismerjük lovunk rigolyáit. Ezek a negatív beidegződések csak tudatos kitartó munkával halványíthatók.

De amilyen remek a ló hosszútávú memóriája, olyan pocsék a rövidtávú. Ha történik vele valami, pár másodperc után már el is felejti, legalábbis nem gondolkodik rajta, néha nem köti össze az egymást követő történeteket. Például ha megijed valamitől és a lovas ezután elkezdi simogatni nyugtatásként, biztos hogy előbb-utóbb rászokik a parázásra, direkt riadozásra, mert azért simogatás jár. Ezért aztán okosan bánjunk a dicsérettel. Csak olyan cselekedeteket dicsérjünk, amit szeretnénk ha ismételne a lovunk.

Befejezésképp még néhány gondolat. Sokszor hallom azt a kérdést, hogy „Nehéz volt betörni a lovat?” Ilyenkor mindig szégyenkezem elődeinkért, akik meggyőződéssel erőszakkal csikartak ki a lovakból szinte mindent. Az erőszak a lehető legrosszabb nevelő eszköz. Kell a határozottság, de nem a fájdalom. Sokkal jobb egy barát – jelen esetben a ló – aki az élete árán is boldogan követne, mint egy megfélemlített társ, aki éppen ezért kiszámíthatatlan. Felhőtlenebb egy olyan ember-ló kapcsolat ahol a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapszik az együttműködés.

Ahhoz, hogy a lovunk a barátunk lehessen nem árt ismerni a nyelvüket, azaz a ló-testbeszédet. Talán ez a pár oldal segített jobban megérteni őket és közelebb kerülni hozzájuk. De ne felejtsük el, mi sosem leszünk lovak, ők pedig sosem lesznek emberek. Mindig legyen közöttünk egy vonal, ami elválaszt tőlük bármennyire is szeretjük őket. Az ember célja az kell legyen, hogy a legcsodálatosabb állat a ló, úgy éljen mellette, hogy az embert tisztelve legyen a barátja, s közben jól érezze magát. És sose felejtsük, hogy az egész civilizációnkat nekik köszönhetjük. És még egy találó mondás: „…lóvá tesz az ember, s emberré tesz a ló”.